(125)

    GONOSZ az, ami boldogtalanságot idéz elő; olyan valami, ami azonnal, vagy később bármiféle szenvedést okoz.—(Webster angol szótár).

    Ezen tárgy fejtegetése azért nemcsak azt követeli meg, ami az emberi betegséget, szenvedést, fájdalmat, gyengeséget s a halált illeti, hanem visszamegy és tekintetbe veszi mindezeknek első okát—a bűnt—és annak orvosságát. 

    Mivelhogy a bűn a gonosznak az okozója, úgy annak eltávolítása az egyedüli eszköz arra, hogy a betegséget egyszer és mindenkorra meggyógyítsuk.

    Miért engedte meg a Sátánnak, hogy a kísértést első szüleinken alkalmazza, miután előbb őket őszintéknek és tökéleteseknek teremtette? 

    Vagy miért engedett helyet a megtiltott fának a jó fák között? 

    Dacára minden kísérletnek, hogy kikerüljük, a kérdés mégis feltolja magát.—Avagy nem tudhatta-e Isten az ember bukásának minden lehetőségét megakadályozni?

     A nehézség kétségen kívül onnan ered, hogy elmúlasztatik az Isten tervének helyes felfogása. Isten a bűnnek bejövetelét megakadályozhatta volna, de az tény, hogy nem tette, elég bizonyíték kell legyen nekünk, miszerint annak jelenlegi megengedése (126) azért történt, hogy végül egy nagyobbszerű jót dolgozzon ki részünkre. Mikor Isten terve a maga egészében láttatik, akkor kitűnik, hogy milyen bölcs az út, melyen haladunk. Némelyek kérdezik, nem tudott-e Isten, akinél minden dolog lehetséges, idejekorán közbelépni, hogy Sátán szándékának keresztülvitelét megakadályozza? 

    Kétségkívül Ő megtehette volna; de az ilyen közbelépés az Ő saját céljainak a bevégezését akadályozta volna meg. Az Ő szándéka az volt, hogy törvényének tökéletességét, fenséges és igazságos valódiságát nyilvánvalóvá tegye, és úgy az embereknek, mint az angyaloknak bebizonyítsa ama gonosz következményeket, melyeket annak megsértése von maga után. 

    Méghozzá, bizonyos dolgok Istennél lényegükben lehetetlenek, mint az Írás mondja: mert “lehetetlen, hogy az Isten hazudjon.” (Zsid. 6:18). “Ő magát meg nem tagadhatja.” (2.Tim. 3:13). 

    Ő nem tehet igazságtalanságot, és így nem is választhatott mást, mint a legbölcsebb tervet, hogy teremtményeit az életbe bevezesse, még ha rövidlátó tekintetünk végtelen nagy bölcsességének elrejtett forrásait egy ideig megismerni képtelen is.

Habár a gonosznak ellene van, Isten megengedi müködését.

    Habár a gonosznak minden tekintetben ellene van, megengedi Isten (t. i. nem akadályozza meg) annak egy ideig a működését, mivel bölcsessége egy utat talált arra, hogy mindez teremtményei részére egy tartós és értékes tanulság legyen. 
(127)

    Azon alapelvet, mely ha működésben van, hasznost eredményez, és végül rendet, összhangzást és boldogságot hoz elő, jó alapelvnek szoktuk nevezni, és az ellenkezőt, mely összeférhetetlenséget, boldogtalanságot és rombolást idéz elő, rossz alapelvnek nevezzük. 

    Ezen működésben levő alapelvek eredményét nevezzük jónak és gonosznak; és azon értelmes lényt, amely képes a jó alapelvet a rossztól megkülönböztetni, és amely önkéntelen hagyja magát az egyiktől vagy a másiktól vezetni, nevezzük erényesnek vagy bűnösnek.

Miért nem korlátozta meg Isten az ember tapasztalatait?

    Az alsóbbrendű teremtményei Istennek ezen erkölcsi értelemmel nincsenek felruházva. Egy kutyának van némi intelligenciája ugyan, sőt esze is, de mégsem oly mértékben, habár képes tanulni, hogy bizonyos cselekedetei elismerést és jutalmat éredemel urától, és más cselekedetei pedig rosszalást. 

    Ő lophat, avagy emberi életet elvehet, de azért nem fog bűnösnek neveztetni, vagy pedig megvédheti életünket és vagyonunkat, de azért nem nevezhető erényesnek, mivel cselekedetei erkölcsi minőségének nincsen tudatában.

     Isten az embert úgy is teremthette volna, hogy a (128) jó és rossz között különbséget tudjon tenni vagy, hogy csak képes lett volna a jót megismerni és cselekedni, de ha úgy teremtette volna, az nem lett volna más, mintha teremtett volna egy élő gépet, de nem egy véleményt alkotni képes, Teremtőjéhez hasonló teremtményt. Vagy megtehette, mint ahogy tette is, az embert tökéletesnek teremteni, és szabad akarattal felruházni s azután őt a Sátán kísértésétől megőrizni. 

    Mivel azonban ezen esetben az ember tapasztalatai csak a jóra szorítkoztak volna, és a gonosz befolyásának kívülről, s a nagyravágyásnak bensőleg lett volna kitéve, ami jövőjét örök időkre bizonytalanná tette volna, mert az engedetlenség kitörésének lehetősége mindig megmaradt volna, azonkívül a jó soha sem lett volna annyira megbecsülve, mint az a rossz között való megkülönböztetés által van.

Kain és Ábel

Csak a következmények összehasonlitása által képes az ember helyesen értékelni a jót és a gonoszt.

A választás szabadsága képezi az ember eredeti felruházásának egyik részét.

    Ők a következmények összehasonlítása által jutottak mindkét dolog tekintetében a helyes belátásra és azok igazi értékének a megismeréséhez, “Mondá az Úr Isten: Ímé az ember olyanná lett, mint mi közülünk egy, jót és gonoszt tudván.” (1.Móz. 3:22). 

    Ebben osztoznak utódai is, csakhogy ők előbb a gonosznak ismeretét nyerik el, és nem tudják teljesen felfogni, hogy mi a jó, amíg a Millenniumban meg nem tapasztalják, mint megváltásuk eredményét, mely megváltás Bírájuk és Királyuk által lesz.

     Az erkölcsi értelem, vagy ama bíráló képesség, mely a jó és rossz között különbséget tud tenni, és (129) azok használatára való szabadság, mellyel Ádám bírt, voltak azok a fontos részek, melyben Ő Istenhez hasonlított. A jog és a jogtalanság törvénye az ő természetes alakjában volt beírva, ez természetének egy része volt, éppen úgy, mint ez az Isteni természetnek is egy része. 

    De ne feledjük azt, hogy ezen Isteni képmás, vagy hasonlatosság, ezen természet, melyben eredetileg a törvény be volt írva, a bűnnek lealacsonyító és gyengítő befolyása által sokat veszített az ő tiszta alakjából, ezért már nem az, ami az első emberben volt. A szeretetre való képesség magában foglalja a gyűlöletre való képességet is, ezért gondoljuk, hogy talán nem teremthette a Teremtő a maga hasonlatosságára az embert, a szeretetre és az igazság cselekedésére való tehetséggel, a gyűlöletre és a rossz cselekedetre való megfelelő képesség nélkül. 

    A választás ezen szabadsága, a szabad erkölcsi tevékenység vagy szabad akarat, képezi az ember eredeti felruházásának egyik részét; és ezen erkölcsi és szellemi tehetségeinek teljes mértéke képezte őt Teremtőjének képmásává. 

    Ma, hatezer év után, mely idő alatt folyton alább-alább sűlyedtünk a bűn által, az eredeti hasonlatosságból oly sok törlődött ki, hogy most már nem vagyunk szabadok, hanem kisebb vagy nagyobb mértékben a bűn által le vagyunk igázva és ezért van az, hogy a bukott emberiségnek a bűn könnyebb és kellemesebb, mint az igazságosság.

    Ha az Isten soha sem engedte volna meg az alkalmat a vétekre, úgy az ember soha sem állhatott volna ellen annak, és így természetesen (130) az ő jó cselekedetében semmi erény, sem érdemre méltó nem lett volna. Isten olyanokat keres, akik Őt igazságban és lélekben imádják. Ő inkább kívánja az értelmes és kész engedelmességet, mintsem tudatlan gépies szolgálatot. 

    Neki már volt élettelen gépi eszköze működésben, aki az ő akaratát teljesítette, de az Ő szándéka az volt, hogy egy nemesebb tárgyat teremtsen, egy értelmes teremtést az Ő tulajdon hasonlatosságára, a földnek egy Urat, akinek hűsége és igazságossága, a jó és a gonosznak helyes és helytelen megismerésére legyen alapítva.

    A Szentírás arról világosít fel bennünket, hogy mikor a gonosz elv működése elég ideig engedtetett arra, hogy Istennek célját bevégezze, örökre meg fog szűnni müködni és, hogy mindazok, kik továbbra is annak hatása alá adják magukat, örökre meg fognak szűnni létezni. (1.Kor. 15:25-26; Zsid. 2:14). Csak azok, kik igaz dolgot cselekszenek, fognak örökre megmaradni.

1.  Intuició

2.  Megfigyelés

3.  Tapasztalat

4.  Információ

    Egy ösztönös ismeret egy azonnali felfogás lett volna, a következtetés vagy a próbának szükségessége nélkül. Ilyen ismeret csakis kizárólag a Jehova Istennek van, a minden bölcsesség és igazság örök forrásának, aki szükségképpen és a dolog természeténél fogva, feljebbvaló minden Ő teremtményétől. Ezért az ember ismerete a jó és rossz felől nem lehetett ösztön által. 

    Az ember ismerete a jó és gonosz felől talán lehetett volna megfigyelés (131) által, de abban az esetben szükséges lett volna a gonosznak és annak következményeinek valami kiállítása, hogy az ember megfigyelhette volna. 

    Ez pedig azt jelentené, hogy a gonosznak megengedése valahol más helyen lett volna, valami más lények között, és ha így, akkor miért nem éppen az emberek között a földön, mint mások között valahol?

     Miért nem lehetett az ember példa, és veheti az ő ismeretét a gyakorlati tapasztalás által? 

    És az így van: az ember hasznos tapasztalatot nyer magának s egyben például szolgál másoknak, valamint “az angyaloknak is látványossága” lévén.

    És az így van: az ember hasznos tapasztalatot nyer magának s egyben például szolgál másoknak, valamint “az angyaloknak is látványossága” lévén.

Habár megcsalatott is, Éva volt a vétkes.

    S így tehát nekik már elméleti ismeretük volt a gonosz felől, habár sohasem figyelték vagy tapasztalták meg annak hatását. Természetesen, mint tapasztalatlanok, ők nem méltányolták  Teremtőjüknek szeretett felsőbbségét és az Ő jóakaratú törvényét, sem a veszélyeket, melyből azáltal szándékozta őket védeni. Ezért engedtek ők a kísértésnek, melyet Isten bölcsen engedett meg, és amelynek végleges hasznosságát bölcsessége előre tudta.

     Csak kevesen méltányolják ama kísértésnek szigoruságát, mely alatt első szüleink elbuktak, és Istennek az igazságát, mely egy ilyen látszólag csekély vétekért egy olyan szigorú büntetést mért ki; de egy kis elmélkedés mindent tisztára mos. A Szentírás elmondja nekünk azt az egyszerű törtenetet, hogy az asszony, mint gyengébb nem, miképpen lett megcsalva, és  ekképpen lett a vétkes. 

    Az ő tapasztalata és Istennel való ismeretsége egész bizonnyal még korlátoltabb volt, mint az Ádámé, (132) mert Ádám volt teremtve előbb, és Isten közvetlenül, Éva teremtése előtt, a bűn büntetésének ismeretét vele közölte, míg Éva oktatását, lehetséges, hogy csak Ádámtól nyerte. 

    Midőn a gyümölcsből evett, ő bizonyos volt a Sátánnak csalárd előadásában, de világosan nem ismerte fel az ő vétkének nagyságát, habár lehetséges balsejtelmek és csekély felfogások voltak neki is affelől, hogy nincs minden rendben. De, habár megcsalatott is, Pál azt mondja, hogy ő volt a vétkes,--bár nem egészen olyan bűnös, mintha nagyobb világosság ellen vétkezett volna.

    Tartsuk azt elménkben, hogy ők tökéletes lények voltak, Teremtőjüknek észbeli és erkölcsi hasonlatosságában, s így megérthetjük, hogy a tökéletes emberben lakozó Istenhez hasonló szeretet, szeretett nejéhez, a tökéletes teremtéshez való szeretete milyen különös módon, és míly nagy mértékben lehetett kifejlődve. 

    Minthogy kétségkívül biztos volt abban, hogy Éva meg fog halni, s így el fogja őt veszíteni, (a visszatérés minden reménye nélkül, mert még akkor nem adatott olyan remény) Ádám kétségbeesésében gondatlanul arra határozta el magát, hogy nála nélkül nem akar élni. 

    A saját életét az Ő társasága nélkül érték nélkülinek és boldogtalannak tekintve, az engedetlenség cselekményében készakarva vett részt, hogy így részesülhessen a halál büntetésben, melyet lehetséges gondolt, hogy nején fekszik, pedig mindketten vétkeztek, mint az Apostol kimutatja, (Róm. 5:14. 1.Tim. 2:14.) mert Ádám és Éva egy voltak, nem kettős, ezért Éva is, habár megcsalattatva vétkezett csaknem készakarva, (133) részesült a büntetésben, melyet az Ő magaviselete segített hozni Ádámra.—Róm. 5:12; 17-19.

    És még megengedte Isten a gonosznak létezését, mivel Ő, aki magát a gyógyszert az ember szabadulására annak következményeiből készítette elő, előre látta, hogy az eredmény a tapasztalat által el fogja őt vezetni a bűn felette nagyságának, és a vele ellenkező erény páratlan fényének teljes megismeréséhez,―e képen tanítva őt a nagyobb szeretetre és tiszteletre Teremtője iránt, aki minden jónak forrása és kútfeje, s hogy így örökre kerülje azt, ami annyi szenvedést és nyomoruságot hozott az emberiségre. 

    Így a gonosz megismerésének végeredménye nagyobb szeretetet fog teremni Istenhez, és nagyobb gyűlöletet minden ellen, mely az Ő akaratával ellenkezik, és következésképpen az örök igazságosságnak erős megalapítását fogja létesíteni mindazok részére, kik a tanulmány által, melyet Isten jelenleg a bűnnek és annak viszonylagos nyomorúságainak megengedése által tanít.

    S ha sikerül nekik önmagukat és másokat is affelől meggyőzni, (134) hogy Isten minden bűnért, gonoszságért* és bűntényért felelős és, hogy az ember, mint egy általa használt ártatlan eszköz, a bűn elkövetésére rá lett kényszerítve, ekkor aztán megtisztítják az útját annak az elméletnek, hogy bűneinkért sem egy áldozat, sem pedig a kegyelemnek semmi formájára nincs szükség, hanem egyszerűen csak igazságra. 

    S eképpen megvetik az alapját az ő hamis elméletük másik részének is, t. i. az általánosságnak (135) és azt állítják, miszerint Isten volt az okozója minden bűnnek és gonoszságnak, tehát azonképpen az összes embernek ki fogja eszközölni a bűnből és a halálból való szabadulását is.

*Két vers van (Ézs. 45:7 és Préd 7:14), melyre történik hivatkozás, hogy   ezen elméletet támogassák, de mind a két helyen a gonosz szó helytelen magyarázata által.     A bűn mindig gonosz, míg ellenben a gonosz nem mindig bűn. Egy földrengés, tűzvész, árvíz vagy egy dögvész képezhetnek egy csapást, egy gonosz dolgot, de ezek közül egy sem képezhet bűnt.     A két versben idézett gonosz szó csapást jelent, ugyan az a héber szó veszedelemnek van fordítva, Amós. 3:6, Zsolt. 107:39, Zsolt 27:5, és 41:1; 94:13. nyomoruságnak van fordítva. Zsolt. 34:20; 88:4; Jer. 51:2; Jer. Sir. 1:21. nyavalyának van fordítva Zsolt. 10:6; 141:5. Neh. 2:17. a 107. Zsolt. 26. versben félelemnek, Zakariás 1:15-ben pedig kegyetlennek, 1.Sámuel 10:19-ben gonoszaiknak, míg Préd. 7:14-ben gonosznak van fordítva, és még több más helyeken használtatik ugyanez a héber szó a fennt említett szavak hasonló kifejezéseire.

    Ha ez így volna, úgy az ember ahelyett, hogy a föld ura lenne, még a rovaroktól is alább való volna; mert azoknak kétségkívűl van egy akaratuk, vagy hatalmuk a választásra. Még a kis hangyának is megadatott egy akaraterő, melyet ember, dacára az ő nagyobb erejével ellen áll, vagy meg tud akadályozni, de elpusztítani nem tudja.

    Mikor azonban a csapások jöttek reájuk, ők úgy tekintették, mint véletlen szerencsétlenséget és nem fenyítést. Azért Isten küldött nekik üzenetet a próféták által, és emlékeztette őket az ő szövetségükre, mondva nekik, hogy a csapások Istentől és az ő akarata által történtek az ő javításukra.  Észellenes ezen verseket úgy használni, mintha azzal bebizonyítani akarnánk, hogy Isten a bűnnek szerzője, mert azok egyáltalában nem vonatkoznak a bűnre.

Isten nem kényszeritette az embert a bünre, de az Ő szerető bölcsessége gondoskodott egy eszközről az ö helyreállitása érdekében.

Isten önkéntes imádatot keres.

     Igaz, hogy Istennek hatalmában áll az embert a bűnre, vagy az igazságosságra kényszeríteni, ámde az ő ígéje azt nyilvánítja, hogy neki ilyen szándéka nincs. Ő nem kényszeríthette az embert a bűnre már csak azon okból sem, mert “ő magát meg nem tagadhatja.” Egy ilyen eljárás összeférhetetlen volna az ő igazságos jellemével, és azért ez egy lehetetlenség. 

    És ő csakis az olyanoknak az imáját és szeretetét keresi, kik őt lélekben és igazságban imádják. E végre, Ő adott az embereknek övéhez hasonló szabad akaratot, és megkívánja tőlük, hogy válasszák az igazságot. Megengedvén az embernek, hogy válasszon magának, ő választott, és az út elvezette őt az isteni társaságtól, kegyelemtől és áldásoktól a halálba. 

    A bűn és halál által szerzett tapasztalatokból megtanulta az ember gyakorlatilag mindazt, amire Isten elméletileg, a bűn és annak következményeinek tapasztalása (136) nélkül akarta megtanítani. 

    Az a tény, hogy Isten előre tudta, hogy mit fog az ember cselekedni, nem alacsonyította le az embert egy gépezethez; sőt ellenkezőleg, az az ember javára szolgált, mivel Isten előre látta, hogy az ember milyen irányt fog venni, ha a szabad választás megadatik neki, nem akadályozta meg őt abban, hogy a bűnt és annak keserű következményeit tapasztalat útján kóstolja meg, hanem, ő azonnal elkezdett gondoskodni egy eszközről, mely őt első vétkéből kiszabadítsa, egy Megváltó, egy nagy Szabadító által, aki mindenkit, kik általa Istenhez térnek, képes megmenteni a legvégsőig. 

    E végre, hogy az ember szabad akarattal bírjon, és mégis annak első helytelen haszánlata, az Úr akarata ellen való engedetlenség által, képes legyen hasznot szerezni—Isten nemcsak mindenkinek gondoskodott egy váltságdíjról, hanem arról is, hogy a megismerésre, és eképpen a vele való kiengesztelődésre is felajánlta az alkalmat, mely bizonyos időben mindenkinek tanúbizonyságul lesz.—1.Tim. 2:3-6.

    Egy ilyen élet önmagának és másoknak is mindig jobban és jobban a boldogtalanság forrása lenne, ezért Isten sokkal jobb, mintsem egy olyan lényt fenntartson, mely úgy önmaga és mások részére hasznavehetetlen és káros, és ha az Ő életfenntartó erejét tőle megvonják, a gonoszság következménye—a megsemmisülés okvetlenül bekövetkezik. Az élet egy kegyelem, Isten ajándéka, és az csakis az engedelmeseknek fog folytatódni örökké. (137)

    Ezt a pontot jól jegyezzük meg. Hogy a jelenlegi élet, a bölcsőtől a sírig, csak egy lassú haldoklás, minden gonoszság, nyomorúság és minden csalódott reményei dacára is, Istennek egy kegyelmi ajándéka, még akkor is, ha ez élet után élet nem volna. 

    Az emberiség nagyobb része ezt így is fogja fel, kivéve az öngyilkosokat, kik összehasonlítólag nagyon kevesen vannak, és ezek is, úgy állapították meg az igazságot tevő bírák, hogy elméjükben nem beszámíthatók, mert máskülönben ők sem fosztanák meg magukat a jelen élet áldásaitól. Azonkívül a tökéletes embernek, Ádámnak, a magaviselete megmutatja nekünk, hogy az ő gyermekeinek a magaviselete hasonló körülmények között milyen lett volna.

“Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék felülről való és a világosságok Atyjátol száll alá, 
akinél nincs változás, vagy változásnak árnyéka.” 
Jakab 1:17

Az örök gyötrelemről szoló tan NEM:
1. található a Bibliába
2. egyezik meg Istennek jellemével
3. része az Isten tervének

    Ádámnak ezen áldás teljes mértékben adatott, de intve volt, hogy ezen ajándéktól meg lesz fosztva, ha elmúlasztja engedelmeskedni Istennek—“a mely napon abból eéndesz, halálnak halálával halsz meg.” Ő nem tudott semmit egy életről a gyötrelemben, mint a bűnnek büntetéséűl. Örök élet senkinek sem ígértetett sehol, csak az engedelmeseknek.Az élet  Istennek az ajándéka, a (138) halál pedig ennek ellenkezője, mint büntetés, amit ő elrendelt.

     Az Ó-Testamentumban sehol sincs említés az örök gyötrelemről, és az Új-Testamentumban is csak egy néhány állítást lehet úgy félremagyarázni, mely úgy tűnik fel, mintha tanítaná azt; és az is, vagy a Jelenések könyvében, vagy az Úrnak példázataiban és homályos beszédeiben található, melyet a nép, kik azt hallották, akkor sem érthették (Luk. 8:10.) és úgy látszik, hogy manapság is,* csak kevésbbé jobban értik azt, hogy “A bűnnek zsoldja a halál.” (Rom. 6:23.) és “Amely lélek vétkezik, annak kell meghalni.”—Ezékiel 18:4.

    De mit fognak az olyanok mondani, ha az jelenleg ki lesz mutatva, hogy a világ alkalma és próbáltatása a jövőben sokkal kedvezőbb lesz, mint az Ádámé volt; és hogy éppen azért, mivel Isten megengedte az Ádám leszármazottainak is egy természetes úton az ő büntetésében való részesülést? 

    Mi hisszük, hogy a dolog így lesz s amit igyekezni fogunk tisztán, érthetővé tenni.

     Eképpen látszik, hogy a Jézus halála, a tisztáé, a bűn nélkül valóé, egy teljes kiegyenlítés volt Istennel az Ádám bűnéért. Amint egy ember vétkezett, és mindnyájan részesültek az ő büntetésében, azonképpen Jézus megfizette azért az egy bűnösért a büntetést, s így (139) nemcsak Ádámot vette meg, hanem az ő összes leszármazottait is,―minden embert―kik öröklés által részesültek az ő gyengeségeiben, bűneiben és ezeknek a büntetésében,―a halálban.

    Urunk, “az ember Krisztus Jézus,” önmaga fedhetetlen, igaznak találtatott és benne a tökéletes mag, aki nem földi lénytől fogamztatott, s így a bűntől tiszta volt, odaadta az összes emberi jogait és kiváltságait, mint megfelelő váltságdíjul Ádámért és leszármazottaiért, mely ő benne elítéltetett.

    Íly módon a Megváltó “meglátja a magot (ahányan csak Ádám magzatjai közül hajlandók elfogadni a fiúságot, a Megváltó feltételei mellett) és meghosszabbítja az ő napjait (a feltámadás által magasabbra, mint az emberi fok, mely adatott neki az Atya által mint jutalom az ő engedelmességéért)” egy nem is sejtett módon;―az ő élete és utód feláldozásáért. És azért van eképpen megírva: 

“Mert miképp Ádámban mindnyájan meghalnak, azonképpen a Krisztusban mindnyájan megeleveníttetnek.”―1.Kor. 15:22.

“Mindazok akik a sirban vannak, elöjönni fognak.”

    Azok, kik a jelen korban teljes ismerethez nem juthatnak, és így hit által Istennek ezen kegyelmét nem élvezhetik (ezekhez pedig a nagy többség tartozik, beszámítva a gyermekeket és pogányokat) azoknak minden bizonnyal meg lesz az alkalom a jövő korszakban, vagy “ama következendő világban,” mely a jelen korszak után következik. Evégre fognak ”mindazok, (140) kik a sírban vannak, előjönni.”

    És mihelyt minden ember (akár a jelen, vagy a következendő korban) teljesen megismeri a mi Urunk Jézus által fizetett váltságdíjat, és az abból fakadó áldásokat, úgy fognak tekintetni, mint próbán levők, mint Ádám volt; és az engedelmesség tartós életet fog hozni, az engedetlenség pedig tartós halált—a “második halált.” 

    Tökéletes engedelmesség, tökéletes képesség nélkül senkitől sem követeltetik. A kegyelem-Szövetség alatt, az Evangéliumi korszak idejében Krisztus igazságossága az Ő Egyháza tagjainak hit által számíttatik, hogy így a test gyengesége által elkerülhetetlen hiányok kipótoltassanak; s ugyanezen kegyelemben fog az egész emberiség, “aki akarja,” a Milleniumi korszak alatt is részesülni. Míg a testi tökéletességet el nem érjük, (melynek elérésére mindenkinek megadatik az alkalom a Milleniumi korszak befejezése előtt) addig független, erkölcsi tökéletességet nem remélhetünk. 

    Ez új próba, mely a váltságdíjnak és az Új-Szövetségnek az eredménye, abban fog különbözni az Édenben történt próbától, hogy ebben minden egyes ember cselekedetei csak a saját jövőjére fog kihatni, míg az Ádám próbáltatásánál az ő cselekedetének hatása az ő egész fajára kihatott.

Ámde Krisztus feltámadott a halottak közül, zsengéjök lön azoknak, akik elaludtak.

Miután ugyanis ember által van a halál, szintén ember által van a halottak feltámadása is.

Mert amikepen Ádámban mindnyájan meghalnak, azonképen a Krisztusban is mindnyájan megelevenittetnek.”
1Kor. 15:19-22

“Nagy öröm, mely minden népeknek örömére lészen.”

    Az eredeti próba alatt “az ítélet minden embereknek kárhozatjukra eláradt;” és Istennek terve pedig az volt, hogy a Krisztus megváltási áldozata által Ádámnak és mindenkinek, kik az ő bukása által elvesztették az életet, hogyha a bűnnek teljes nagyságát megkóstolták és a bűn büntetésének súlyát érezték, meg legyen adva az alkalom, hogy a Megváltóba vetett hit által Istenhez fordulhassanak. 

    Ha bárki, ezt egy második alkalomnak nevezi, ám tegye; (141) az bizonyosan kell, hogy Ádámnak második alkalma legyen és ebben az értelemben éppen olyan az egész megváltott emberiségnek, csak hogy az ő leszármazottainak az lesz az első egyéni alkalom, mert mikor ők születtek, ők már akkor halálra voltak ítélve. 

    Nevezzük ezt aminek tetszik, a tények mindig egyformák; t. i. az Ádám engedetlensége által mindnyájan halálra ítéltettek, és mindenki élvezni fog a Milleniumi korszakban egy teljes alkalmat, hogy az Új-Szövetség kellemesebb feltételei alatt örök életet nyerjenek. Ez, mint az angyal kinyilvánította, “nagy öröm, mely minden népeknek örömére lészen.” 

    És mint az apostol mondja Istennek ezen kegyelme—hogy a mi Urunk Jézus Krisztus “önmagát adta váltságul mindenekért,” kell, hogy bizonyságul legyen mindenkinek a kellő időben. (Róm. 5:17-19; 1.Tim. 2:4-6.) 

    Emberek és nem Isten szabta, hogy az Evangéliumi korban van lehetőség vagy alkalom az élet elérésére. Isten, ellenkezőleg azt mondja nekünk, hogy az Evangélumi kor csupán az Egyház, a királyi papság kiválasztására van, kik által a következendő korszakban mindnyájan az igazságnak teljes ismeretére hozatnak és az Új-Szövetség alatt teljes alkalom nyújtatik az örök élet biztosítására.

Ha adva lett volna egy egyéni alkalom,
mennyien találtattak volna érdemesnek az életre?

    Ha a gonosz létrejöttét az ember szabad akaratának gyakorolhatása végett meg kellett engedni, miért van annak kiírtása oly különös és tekervényes módon elhatározva? 

    Miért engedtetett időközben az emberre annyi sok nyomorúság, kik végül mint Isten engedelmes gyermekei úgyis elnyerik az örök élet ajándékát?

     Ah! ez az a pont, melynek érdeke e tárgyban összpontosul. (142) Gondoljuk meg jól, ha Isten fajunk továbbfejlődését másképpen rendelte volna el úgy, hogy a gyerekek nem részesültek volna a szülők szellemi, erkölcsi és testi fogyatkozásaiban, mint a bűn következményeiben, és a Teremtő úgy határozta volna el, hogy mindenkinek lett volna egy édeni állapota az ő megprobáltatására s hogy csak a vétkes lett volna elítélve—és kivágva, vajon mennyit tételezhetünk fel ez alatt a kellemes állapot alatt, hogy találtatott volna érdemesnek, vagy érdemtelennek az életre?

     Ha azt az egy esetet, az Ádámét vesszük mértékűl (ő pedig valóban az emberi tökéletességnek mintaképe volt) a következmény az lenne, hogy senki sem találtatna tökéletesen engedelmesnek és méltónak az életre; mert senki se bírna azzal a tiszta ismerettel Isten felől és tapasztalattal, mely az ő egyéni ítélőképességén túl ki van fejlődve ő benne teljes bizalommal lenni az Isten törvényei iránt. 

    Meg vagyunk győződve arról, hogy Urunk az Ő Atyja ismerete folytán lett képessé arra, hogy az Istenben feltétlenül bízzon és neki engedelmeskedjen. (Ézsaiás 53:11.) De tegyük fel, hogy az emberiség Ľ része, vagy ennél is több, a fele találtatott volna méltónak az életre s a másik fele pedig a bűnnek zsoldját—a halált szenvedné. Mi lenne akkor? 

    A másik felerész, az engedelmes, mely soha nem tapasztalta, sem nem látta a bűnt, vajon nem érezne-e kíváncsiságot örökké a tiltott dolgok iránt, és csak az Istentől és a büntetéstől való félelem tartaná vissza a bűntől? 

    Isten iránti szolgálatuk nem lehetett volna oly szívből eredő, mintha a jót és gonoszt tudták volna; és ez esetben megérthették volna a Teremtő jóakaró szándékait törvényeinek alkotásában, melyek úgy a saját, mint teremtményeinek cselekedeteit irányítani vannak hivatva.

    De miért tenne így? Az egyedüli alap ehhez az eszméhez csak az a remény volna, miszerint ha ők újból feltámasztatnának és próbára tétetnének ismét, egynéhányan közülük a nyert nagyobb tapasztalat folytán, talán az Istenhez való engedelmességet választanák és élnének.

    Mennyivel kedvezőbb az Isteni bölcsesség, hogy a bűnt bizonyos határig korlátozza, amint azt az ő terve mutatja. Mennyivel jobban még a mi véges elménk is fel tudja ismerni, miszerint jobb egy tökéletes és részrehajlatlan törvény, mely kimondja, hogy a készakarattal elkövetett bűnnek zsoldja a halál—megsemmisülés—s az élettől való megfosztás.

     Így korlátozza Isten a gonoszt, melyet megengedett, s gondoskodva arról, hogy a Krisztus ezerévi uralkodása teljesen be fogja végezni a gonosznak és a készakaró gonosztevőknek kiírtását, és bevezet egy örökké tartó igazságosságot, mely a teljes ismereten és a tökéletes lények által Istenhez való szabad akaratú engedelmességen fog alapulni.

    De ha az első próba is már egy egyéni próba lett volna, és ha az emberiségnek a fele vétkezett volna, s eszerint egyenként ítéltettek volna el, úgy minden egyes elítéltnek, szükségeltetett volna egy külön-külön megváltó áldozata, mert egy élet csak egy eljátszott életet képes megváltani, de többet nem. 

    Az egy tökéletes ember, “az ember Krisztus Jézus,” aki az elbukott Ádámot (144) megváltotta (és a mi veszteségünket is ő általa) “váltság (egy megfelelő ár) mindenekért,” semmi körülmények alatt nem lehetett volna, mint ahogy azt Isten az ő tervében elhatározta.

2. Nem engedélyezte volna meg a “Test” kiválasztását

    A másik kifogás egy olyan terv ellen az, hogy ez nagyon összezavarná Isten tervét, illetőleg a Krisztus testének mint a “kicsiny seregnek” kiválasztását és az Isteni természetre való felmagasztalását, mely seregnek Jézus a Feje és Ura. Isten igazságosan nem parancsolhatta az ötven billió engedelmes fiaknak, hogy jogaikat, kiváltságaikat és életüket adják oda a bűnösökért mint váltságdíjul, mert Isten törvénye értelmében azoknak az engedelmességük elnyerte volna a jogot az örök életre, anélkül, hogy bárkiért is kellett volna nekik valamit feláldozni. 

    Ennélfogva, ha azon tökéletes emberek fel lettek volna kérve, hogy legyenek váltságdíjai az elesetteknek, akkor Isten tervének velük szemben is olyannak kellet volna lenni, mint az Úr Jézussal, hogy feláldozásukért valami jutalmat kellett volna részükre kilátásba helyezni, hogy így az örömért mely kilátásba helyeztetett nekik, elviselhetnék a büntetést testvéreikért. (Zsid. 12:2.) 

    Továbbá ez az ötven billió ilyen körülmények mellett (145) mind egyenlők lennének, és senki sem volna közöttük fő vagy Fej, míg a terv szerint, mit Isten elfogadott, csak egyet nevez megváltónak és egyet az Isteni természetre való felmagasztalásra, és azután egy “kicsiny sereget” azok közül, kiket ő megváltott, s kik a szenvedésben és az önmegtagadásban az ő nyomdokain haladnak, hogy az ő tiszteletében, dicsőségében és természetében részesüljön, éppen úgy mint a feleség részesül a férjjel.

    A gonosz örökre akkor lesz kiírtva, mikor Isten célja,  melyért megengedte, bevégződik, és mikor a váltságdíj üdvös és boldogító hatása egyenlő terjedelmű lesz a bűnnek büntetésével. Azonban, Isten tervének ezt a részét helyesen lehetetlen felfogni, a bűn nagyságának, és annak büntetése—a halálnak teljes megismerése nélkül és anélkül, ha a Jézus Krisztus által adott váltságdíjnak értékét és fontosságát nem tudjuk méltányolni, s ha nem ismerjük el a biztos és teljes egyéni helyreállítást egy kedvező állapotra, arra az állapotra, hol mindenkinek teljes és bő alkalom adatik a próbára, mielőtt méltónak ítéltetik a jutalomra (tartós életre) vagy a büntetésre (tartós halálra.)

mint ahogy a váltságdijba van mutatva.

    Meg fogják látni az igazságot, mely ellen nem szegülhetett az Isteni végzésnek, sem nem menthette meg az igazságosan elítélt emberiséget az ő büntetésének egy kész megváltó által történt teljes megsemmisítése nélkül. Meg fogják látni a szeretetet, mely gondoskodott e nemes áldozatról, és amely felmagasztalta a Megváltót Istennek tulajdon jobb keze mellé, adott neki hatalmat, mely által azokat, kiket tulajdon drága vérével megváltott, életre támassza fel.

    És meg fogják látni a hatalmat és bölcsességet is, mely teremtményei részére íly dicsőséges végzetet volt képes létesíteni, és amely minden ellenkező tényezőt úgy tudot irányítani, hogy azok akár akarva, akár akaratlanul, az ő dicső céljainak előmozdítására és befejezésére üdvös eszközzé váljanak. 

    Ha a gonosz nem lett volna megengedve, és aképpen az Isteni gondviselés által nem lett volna irányítva, el sem tudjuk gondolni, miképpen lehetett volna íly eredmény elérhető. A gonosznak megengedése egy ideig az emberek között, egy messzelátó bölcsességet mutat ki, mely megragadott minden kísérő körülményt, kifürkészte az orvosságot, és az ő hatalma és kegyelme által megjelölte a végső eredményt.

    Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és minden erődből és teljes elmédből és a te felebarátodat, mint magadat.” (Luk. 10:27.) Végül pedig, ha majd Isten céljai bevégződnek, az Isteni jellemnek dicsősége minden értelmes teremtésnek meg fog nyilvánulni, és a gonosznak ideiglenes megengedése is mindenki által, aki az Isteni tudományba bölcs belátással fog bírni. 

    Jelenleg ezek csak a hitnek szemei által láthatók, nézve előre az Isten Igéje által azon dolgokat, melyről szólott Isten minden ő szent Prófétái által, kik eleitől fogva voltak—a mindeneknek megépítéséről. (Csel. 3:21.)